Tűzzel játszva: Miért stratégiai hiba Irán energiahálózatának célba vétele

Veszélyes másolósdi

A nemzetközi konfliktusok világában van egy bizonyos komor kiszámíthatósága azoknak a taktikáknak, amelyeket a vezetők alkalmaznak, amikor kifogynak az értelmes lehetőségekből. Benjamin Netanjahu legutóbbi stratégiai fordulata során úgy tűnik, egyenesen Vlagyimir Putyin forgatókönyvéből merít. Azzal, hogy Izrael Irán kritikus energetikai infrastruktúráját, különösen a South Pars gázmezőt veszi célba, az orosz stratégiát tükrözi, amely a nemzet térdre kényszerítését célozza a fűtés és energia megvonásával.

Ez a lépés kevésbé tűnik katonai zsenialitásnak, mint inkább kétségbeesett kísérletnek arra, hogy kikényszerítsék Teherán magatartásának megváltozását. Sajnos, ha a történelemből indulunk ki, az ilyesmi ritkán végződik tiszta megoldással.

Miért vallanak kudarcot az infrastruktúra elleni támadások?

Tisztázzuk: az energiahálózatok bombázása nem precíziós csapás a rezsim vezetése ellen. Ez támadás a civil lakosság ellen. Amikor kiiktatod egy ország áram vagy gázellátását, nemcsak az elefántcsonttoronyban ülő elitet hozod kényelmetlen helyzetbe. Hanem nyomorulttá teszed az átlagember életét, aki csak fűteni szeretné az otthonát vagy világítani akar.

Putyin ezt Ukrajnában próbálta ki, és nem vezetett gyors megadáshoz. Ehelyett megerősítette az ellenállást és az agresszor ellen hangolta a lakosságot. Netanjahu láthatóan más kimenetelre számít, de semmi okunk feltételezni, hogy az iráni polgárok másképp reagálnának arra, ha egy idegen hatalom megfosztja őket az alapvető szükségleteiktől.

A gazdasági következmények

Nagy-Britannia szemszögéből jól tudjuk, mennyire törékenyek a globális energiapiacok. Amikor konfliktus éri a jelentős gáztermelőket, a hatásai a mi konyhaasztalunkon is érezhetőek. A globális energiaárak köztudottan érzékenyek a közel-keleti instabilitásra. Azzal, hogy a konfliktust kiterjesztik az ipari infrastruktúrára, a hatalmas áremelkedés kockázata nem csupán lehetőség, hanem valószínűség.

Egy olyan brit gazdaság számára, amely még mindig az inflációból való kilábalással küzd, az utolsó dolog, amire szükségünk van, az az energiaárak újabb volatilitása. Ez nem csupán regionális kérdés, hanem egy globális gazdasági fejfájás, amely csak arra vár, hogy bekövetkezzen.

Stratégiai zsákutca

Ennek a stratégiának a középpontjában alapvető félreértés áll. Az a hit, hogy egy nemzet energiakapacitásának elpusztítása belső összeomláshoz vezet, figyelmen kívül hagyja, hogyan működnek valójában a rezsimek. Az elnyomó kormányok figyelemre méltóan ügyesek abban, hogy saját túlélésüket helyezzék előtérbe, és a megmaradt erőforrásokat a biztonsági apparátusukra irányítsák át. Eközben a lakosság szenvedi el a következményeket.

Ez egy olyan taktika, amelyből hiányzik az előrelátás. Rövid távú vizuális kielégülést nyújt a hazai közönségnek, miközben hosszú távú stratégiai rémálmokat teremt. Ez egy olyan szerencsejáték, amely azzal fenyeget, hogy egy regionális patthelyzetet szélesebb körű, elhúzódó katasztrófává változtat.

Az ítélet

Netanjahu döntése, hogy utánozza az orosz ukrán háborúban alkalmazott taktikákat, nemcsak erkölcsileg megkérdőjelezhető, hanem stratégiailag is üres. A történelem azt sugallja, hogy a polgári infrastruktúra célba vétele nem kényszeríti térdre a rezsimeket. Csupán azt biztosítja, hogy amikor végül elül a por, egy olyan lakossággal kell szembenézned, amelynek még több oka van gyűlölni téged.

A feszültségcsökkentést kellene keresnünk, nem pedig a modern hadviselés legrosszabb taktikáit másolnunk. Ha stabilitást akarunk, ez pontosan a rossz út, amit választhatunk.

Az eredeti cikk itt olvasható: forrás.